Ahogy a szaknyelv mondaná: Szinay Balázs író, költő, szerkesztő, zeneszerző. Én inkább úgy mondanám, hogy írtam verseket, novellákat, cikkeket, esszéket, tanulmányokat, humoreszket, bohózatot, készítettem könyveket és így tovább...
Első versemet 8 évesen írtam, az első jelentősebbet 18 évesen. Írásaim megjelentek irodalmi portálok felületén, folyóiratokban, antológiákban. 4 saját kötetet (1 verses, 3 prózai) közöltem, melyek elérhetőek online is. 2014-től csak szórványosan, alkalomszerűen írok, mert az írás már nem nyújt számomra olyan kihívást vagy motiváló erőt, ami miatt fokozott érdeklődést mutatnék irányába. Mondhatnánk úgyis: amit akartam, leírtam. |
Figyelmem ezt követően a zene felé fordult, jelenleg is klasszikus és kortárs verseket zenésítek meg a MARADOK (korábban Viháncos duó) tagjaként.
Létezik weblapom és Facebook oldalam, de ezeket átlagosan félévente frissítem, szóval a velem kapcsolatos legfrissebb információkért nem érdemes őket figyelemmel kísérni.
Velem készült rádióinterjúk alapos kereséssel elérhetőek a youtube-on.
2008 októberében alapítottam meg a Láncolat Irodalmi Műhely első közösségi oldalát, 2010-ben indítottam útjára folyóiratát először Kelet, majd Comitatus folyóirat névvel.
2008-2018-ig körülbelül 30 antológia és 50 egyéni kötet, valamint 2 hangoskönyv elkészítésében és megjelenésében működtem közre, az általam létrehozott internetes és nyomtatott médiumokban 2500 (+-pár darab) szerző kapott bemutatkozási lehetőséget.
Ezidő alatt rendszeresen szerveztem találkozókat, versműhelyeket, könyvbemutatókat, zenés rendezvényeket a kezdeményezés égisze alatt, illetve számos irodalmi pályázatot írtam ki.
Kardos M. Zsöte verseiből Kiválasztott szerep címmel többedmagammal zenés darabot készítettünk, melyet 2 változatban 2015-ben és 2017-ben mutattunk be.
2014-ben a Láncolat Irodalmi Műhely 5 éves fennállását egy kiállítással ünnepeltük meg, mely az 5 év Láncolat címet kapta.
Főszerkesztői tevékenységemet a Láncolat Irodalmi Műhely és a Comitatus folyóirat élén 2018-ban fejeztem be.
Jelenleg zeneszerzői tevékenységem mellett a MARADOK #VERS #DAL HÁLÓ nevű hírlevelet és irodalmi portált szerkesztem feleségemmel, Szinayné Víg Orsolyával, aki a versmegzenésítésben is partnerem.
Az irodalmat bölcsészkaron vagy más hivatalos közegben soha nem tanultam. Érdekelt, így képeztem magamat. Ennek ellenére az esszé műfajáról írt rövid tanulmányomat oktatták már egyetemen, az általam kiírt irodalmi pályázatok némelyikét fogadta már be gimnázium.
Persze, kaptam én is irodalmi díjakat, de nem hiszek az díjazásokban és rangokban. Nem is tudnak maradéktalanul lenyűgözni. Nem találtam ugyanis úgy, hogy az elismerések és minősítések jobb szerzővé tettek volna bárkit is vagy minden esetben írása valós értékét jeleznék vissza. Számomra inkább az a lényeges, hogy a szerző milyen emberi minőséget képvisel. Ez sokkal többet elárul művészetének rangjáról, mint a biográfiája. Egyéniségéről, jelleméről vall már írása témája, műfaji meghatározottsága és nyelvi minősége is.
Írószövetségi tag soha nem akartam lenni, így nem is lettem. Működtem közre tanácsadóként / és vagy szerkesztőként különféle szerveződéseknél, de hosszabb időre nem horgonyoztam le sehol, mivel nem láttam úgy, hogy a kitűzött célokban jelentős különbség lenne bárhol is, vagy ez ne járna valamiféle nem kívánt függőségi viszonnyal. Jártam a magam útját, miközben igyekeztem megtartani úgy érzem most is valós függetlenségem.
Az idők során sok hozzáértő és bölcs szakemberrel találkoztam mestert mégis mindig inkább a már holtak sorait gyarapító szerzők közül választottam. Hosszabb ideig kísért Hamvas Béla, akitől végül mégiscsak elszakadtam, ugyanakkor máig osztom nézetét:
„Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.
A halhatatlan művek csaknem mind elégtek, s abból a kevésből, ami reánk maradt, nem tudja senki hol veszett el, micsoda, ki írta és mit. A veszteségről senkinek sejtelme sem lehet, ahogy senki sem tudhatja, mit gondolt az, aki magányos csónakon egyedül az óceánra indult, és nem tért vissza többé.”
A világot alapvetően spirituális szemmel személem, számomra az anyagi világ történései kevéssé fontosak.
Legtöbbet kortársaim szerzeményeit olvasva, a különféle műhelyek szakmai értekezéseit böngészve tanultam szem előtt tartva, hogy minden embertől lehet tanulni valamit (olykor az ellenségeinktől a legtöbbet).
Nem értek egyet azzal, hogy az író ipari mennyiségű írásművet kell, hogy előállítson. Írjon keveset, de minőségit. Akinek van összesen legalább 200 jó minőségű szerzeménye kimerítette a szerző fogalmát és véghezvitte az életművet. Ennek értékéből inkább elvehet az írások indokolatlan továbbgyarapítása ugyanazzal a mondanivalóval.
Létezik weblapom és Facebook oldalam, de ezeket átlagosan félévente frissítem, szóval a velem kapcsolatos legfrissebb információkért nem érdemes őket figyelemmel kísérni.
Velem készült rádióinterjúk alapos kereséssel elérhetőek a youtube-on.
2008 októberében alapítottam meg a Láncolat Irodalmi Műhely első közösségi oldalát, 2010-ben indítottam útjára folyóiratát először Kelet, majd Comitatus folyóirat névvel.
2008-2018-ig körülbelül 30 antológia és 50 egyéni kötet, valamint 2 hangoskönyv elkészítésében és megjelenésében működtem közre, az általam létrehozott internetes és nyomtatott médiumokban 2500 (+-pár darab) szerző kapott bemutatkozási lehetőséget.
Ezidő alatt rendszeresen szerveztem találkozókat, versműhelyeket, könyvbemutatókat, zenés rendezvényeket a kezdeményezés égisze alatt, illetve számos irodalmi pályázatot írtam ki.
Kardos M. Zsöte verseiből Kiválasztott szerep címmel többedmagammal zenés darabot készítettünk, melyet 2 változatban 2015-ben és 2017-ben mutattunk be.
2014-ben a Láncolat Irodalmi Műhely 5 éves fennállását egy kiállítással ünnepeltük meg, mely az 5 év Láncolat címet kapta.
Főszerkesztői tevékenységemet a Láncolat Irodalmi Műhely és a Comitatus folyóirat élén 2018-ban fejeztem be.
Jelenleg zeneszerzői tevékenységem mellett a MARADOK #VERS #DAL HÁLÓ nevű hírlevelet és irodalmi portált szerkesztem feleségemmel, Szinayné Víg Orsolyával, aki a versmegzenésítésben is partnerem.
Az irodalmat bölcsészkaron vagy más hivatalos közegben soha nem tanultam. Érdekelt, így képeztem magamat. Ennek ellenére az esszé műfajáról írt rövid tanulmányomat oktatták már egyetemen, az általam kiírt irodalmi pályázatok némelyikét fogadta már be gimnázium.
Persze, kaptam én is irodalmi díjakat, de nem hiszek az díjazásokban és rangokban. Nem is tudnak maradéktalanul lenyűgözni. Nem találtam ugyanis úgy, hogy az elismerések és minősítések jobb szerzővé tettek volna bárkit is vagy minden esetben írása valós értékét jeleznék vissza. Számomra inkább az a lényeges, hogy a szerző milyen emberi minőséget képvisel. Ez sokkal többet elárul művészetének rangjáról, mint a biográfiája. Egyéniségéről, jelleméről vall már írása témája, műfaji meghatározottsága és nyelvi minősége is.
Írószövetségi tag soha nem akartam lenni, így nem is lettem. Működtem közre tanácsadóként / és vagy szerkesztőként különféle szerveződéseknél, de hosszabb időre nem horgonyoztam le sehol, mivel nem láttam úgy, hogy a kitűzött célokban jelentős különbség lenne bárhol is, vagy ez ne járna valamiféle nem kívánt függőségi viszonnyal. Jártam a magam útját, miközben igyekeztem megtartani úgy érzem most is valós függetlenségem.
Az idők során sok hozzáértő és bölcs szakemberrel találkoztam mestert mégis mindig inkább a már holtak sorait gyarapító szerzők közül választottam. Hosszabb ideig kísért Hamvas Béla, akitől végül mégiscsak elszakadtam, ugyanakkor máig osztom nézetét:
„Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.
A halhatatlan művek csaknem mind elégtek, s abból a kevésből, ami reánk maradt, nem tudja senki hol veszett el, micsoda, ki írta és mit. A veszteségről senkinek sejtelme sem lehet, ahogy senki sem tudhatja, mit gondolt az, aki magányos csónakon egyedül az óceánra indult, és nem tért vissza többé.”
A világot alapvetően spirituális szemmel személem, számomra az anyagi világ történései kevéssé fontosak.
Legtöbbet kortársaim szerzeményeit olvasva, a különféle műhelyek szakmai értekezéseit böngészve tanultam szem előtt tartva, hogy minden embertől lehet tanulni valamit (olykor az ellenségeinktől a legtöbbet).
Nem értek egyet azzal, hogy az író ipari mennyiségű írásművet kell, hogy előállítson. Írjon keveset, de minőségit. Akinek van összesen legalább 200 jó minőségű szerzeménye kimerítette a szerző fogalmát és véghezvitte az életművet. Ennek értékéből inkább elvehet az írások indokolatlan továbbgyarapítása ugyanazzal a mondanivalóval.